Így lettem felnőtt
2011 május 15. | Szerző: K. Lili
Néhány éve új naplót kezdtem: eldöntöttem, hogy ezentúl csak a már megtörtént dolgokat írom le. Vágyaimról és érzéseimről tehát csak bizonyos esetek kapcsán beszélek, levonva a tanulságot kielemezgetem magamat, hogy figyelemmel kísérjem felnőtté válásom hosszú és bonyolult folyamatát.
Történt ugyanis, hogy 18. szülinapom előtt nem sokkal ráeszméltem, hogy vége a gyereklétnek – örökké és visszavonhatatlanul felnőtt leszek. Persze csak hivatalosan, nyugtáztam magamban, de akkor is egy kicsit ijesztőnek tűnt. Mit jelent felnőttnek lenni? Annak nézel ki? Tudsz felelősségteljes döntéseket hozni? Dohányozhatsz, ihatsz és lecsukhatnak?
Úgy gondoltam, 30 éves koromig biztos nem leszek „igazi” felnőtt…
Ahogy akkor éreztem magam – mert bizony, igen sok érzelem és kétség kavargott bennem -, egy Petőfi-versrészlet tudta a leginkább ábrázolni. Kedvenc versemből idéztem a naplóm első oldalán, hogy soha ne felejtsem el, ki vagyok, illetve ki voltam életem e meghatározó időszakában:
„A végtelen birodalom helyett
adának néki egy kis ketrecet!
Ott áll merően, méltóságosan,
Még mostan is mily méltósága van!
Elvették szabadságát, mindenét,
De nem vehették hős tekintetét.
Ott járnak kósza gondolatjai,
Magát szülőföldére képzeli…”
(Petőfi: A rab oroszlán, részlet)
Hogy miért éreztem magam űzött, majd leláncolt vadnak, annak több oka is volt. Egész addigi életem során gyakran tapasztaltam, hogy elsősorban túlélésre játszunk, és állandó harccal érhetünk el bármit is. Sok év alatt megedződtem és végigküzdöttem magam mindenféle megpróbáltatáson, ami igencsak megkeményített.
Folyamatosan változtam, és néha hiányzott egy-egy régebbi énem, amit itt-ott magam mögött hagytam, de miután elkezdtem kívülről szemlélni magamat, rájöttem, hogy bár soha nem lehetek ugyanolyan, mint 1 hónappal, vagy 10 évvel azelőtt, de a legfontosabb feladatom mégis az, hogy soha ne veszítsem el önmagam. De ekkoriban a lényemnek pont ezt a részét keresgéltem – és ismerkedek vele még most is.

Valóban…
2011 május 22. | Szerző: K. Lili
Sok-sok év után jöttem rá, hogy nem mások határozzák meg az életem és azt, hogy mik a céljaim, terveim, hogyan is használom ki az időmet – ebben persze nagy szerepet játszott a kamaszkori lázadásom is, most már tisztán látom. Mindenesetre öntudatra ébredtem, ha lehet így fogalmazni, és saját döntésem volt, hogy nem fog hátráltatni semmiben a szüleim válása. Ellenük is harcoltam, hisz az egész világgal harcoltam, de egyre inkább egy tőlük és tetteiktől független személynek kezdtem érezni magam, bármennyire is függtem tőlük egzisztenciálisan.
Már egész kiskoromban úgy voltam vele, hogy engem nem viselhet meg semmi. Könnyen átlendültem nemcsak az apró-cseprő gondjaimon, hanem az igazán megrázó élményeken is. És azt hiszem, ez húsz alatt természetes, igen ritka lehet ugyanis a depresszió gyerekek, sőt, szerintem még a kamaszok körében is. A depresszió csupán divatbetegség – sok embernél legalábbis, azok között, akiket ismerek. Hiszen suliban már hetedik osztályban elterjedt, mint a gumicukor, hogy ha valami baja volt valakinek – ami, gondolhatjuk, nem lehetett olyan nagy -, akkor rögtön „depressziós” lett. Nyilván ez csak figyelemfelkeltés volt a részükről.
Tehát míg valaki elég fiatal és – sok téren – tapasztalatlan, addig könnyen túlteszi bármin. Könnyen alkalmazkodik az új körülményekhez, könnyen elfelejti, mi volt előtte, és ami a legjobb, talán fel se fogja, mi történik vele.
Mi például több mint nyolcszor költöztünk eddig. Hat éves korom óta nincs megállás: ha menni kell, hát menni kell. De ebben a hányatott életben a szüleim tönkrementek. Egyre nehezebben viselték, ami történt velük, és az, hogy nem tudtak megálljt parancsolni ennek a lavinának, ami elsodorta őket nagyon messze az eredeti elképzelésüktől.
Mindketten úgy nőttek fel, hogy volt állandó biztos otthonuk és szüleik, nekem pedig egyetlen biztos pont az életemben az én magam vagyok.
És még mindig úgy élem meg, ha valami problémám van, hogy rögtön megoldást keresek rá. Higgadtan végiggondolom, hogy is tudnám ismét a legjobbat kihozni a helyzetből. Bár már nem vagyok gyerek, szerencsére még mindig nem tapasztalom magamon a beletörődést és a megkeseredettséget, amit olyan sok felnőttnél láttam, Anyun is. Pedig ő se tudta megérteni soha azokat a negyveneseket, akik idegroncsként élnek napról napra ugyanazon a munkahelyen, ugyanazokkal a gondokkal, ugyanazokkal a szomszédokkal, ugyanazzal a meggyűlölt házastárssal – most pedig ő is erre a sorsa jutott, nem tud továbblépni, sem továbbállni, ami még jobban frusztrálja, és tudja, hogy ebből az ördögi körből nincs menekvés. Pedig van, csak már nincs ereje hozzá…
Én viszont, úgy gondolom, nagy előnnyel indulok az életnek nevezett küzdelemben: láttam, hogyan nem szabad csináljam. És remélem, hogy mindig megmarad az a gyermeki naivitásom, a határtalan optimizmusom és a rózsaszín napszemüvegem, amivel még mindezek után is a világot látom.
Oldal ajánlása emailben
X